Sokáig nem tudtam, miért szerettem gyerekkoromban indiánosat játszani, igyekeztem mindig rézbőrbe bújni. Persze, előfordult, hogy sápadt arcúnak kellett lennem, érdekes ilyenkor hamarabb haltam meg.

Fűben hasaltam, előttem egy sárga virágon egy mézgyűjtő döngicsélt, csendben figyeltem táncát. Látni nem láttam, de éreztem Szabad farkas barátom a közelemben rejtőzködik. Húsz telet, ha megéltem, izmos napbarnított a bőröm és hosszú hollófekete a hajam, amire nagyon büszke vagyok. Tudtam csendben kell lennem, az életem függ ettől és a többieké is, hogy minél észrevétlenebb legyek. Kezemben a kés magától mozgott: hol elől, hol hátul volt a penge, a támadás lehetőségétől függve. – Ha torkot kell metszeni vagy mögéd kerül az ellenség és próbál lefogni, akkor a penge az alkar mellett legyen, hogy hasba tudd szúrni, ha előtted van a harcos, akkor előre fordítsd –, feszülten figyeltünk, amikor az öregek tanítottak a tőr használatára. – Vártunk a jelre, hogy támadjunk – bár emlékeznék, milyen jelre kell, ugrani. – De akárhogy erőltettem gondolataimat a jel felidézésére csak nem érkezett. Aztán, mint megbolydult méhkas, megindultak a többiek a lejtő felé és én gondolkodás nélkül felugrottam, izmaim, mint felhúzott íjon az ideg, pattant és vitt előre, nem is futottam, egyenesen szálltam. Első csatám volt és eddig a pillanatig titkolnom kellett izgatottságomat, most már nem kell, mert a harc heve lekötötte a figyelmemet, most nem tudtam arra koncentrálni, hogy Nenah a kedvesem vár a tipiben. Valami olyasmit hallottam, hogy – James! – a többit nem értettem! A sápadt arcú, aki mögé ugrottam, hirtelen szembefordult velem. Hideg kék szeme volt. Izmom tudta a dolgát a tőr pengéje irányt váltott kezemben – a skalpolást is rengetegszer elpróbáltuk a törzs ifjaival. Először torokra szúrok, mögé ugrom, és gyors körmozdulattal lehántom a fejtetőn a bőrt. – A katona megtántorodott és lerogyott a földre. Leguggoltam mellé és tudtam gyorsan kell beszélnem, mert a halál gyorsan jön ilyenkor. Ilyet, ilyet még nem éltem át, egy belső hang sürgetett, hogy mondjam ki a szavakat. Ajkam formálta őket, de egy kukkot sem értettem belőle. – Ne haragudjon, bocsássa meg vétkemet, de én a földünket, a hazánkat, családomat védem, Maga meg támad. Legyen béke kettőnk között. Nyugodjék békében!

Tekintete, az a hűvös kék pillantás sok-sok télen át elkísért még.

Hét éve tördeltem a klaviatúrát a munkahelyemen és hét éve gyomorgörcs volt minden egyes napom, mert főnököm, mindent megtett érte. Közel a nyugdíjhoz, de még fiatalos lendülettel vetette bele magát a mindennapokba. Bár az idegeivel baj lehetett, mivel minden reggel, hónaljszaggal érkezett. Délelőtt rendszeresen benézett a szobámba és megmutatta a kiadványban a hibákat, és rendre a fejemre is olvasta. Egy darabig, – hét évig – türelmesen hallgattam és válaszoltam, most is, mint mindig, csendben megemlítettem, hogy a hibák, amit nekem ró fel, azt a délutános kolléganő követi el, lévén a struktúrából kiderült, hogy személy szerint ki a felelős. Említettem volt, hogy lesz szíves Rézinél kopogtatni, akivel, évtizedekkel előbb hosszú ideig együtt nyomtak egy vállalatnál. Szóval neki nem tette meg, maradtam én meg az ideg meg a vodka és sör Wolfi barátommal. Emlékszem egy ízben kiabált, amit nem értettem –, velem még jó atyám sem kiabált –, nem kellett – válaszképp én is megemeltem a hangomat. Nem történt ennek okán sem semmi, – mintha tartott volna tőlem az öreg –, de maradt az állandó cseszegetés. Döntöttem – tennem kell valamit – ez így nem mehet tovább. De mit? Egy ismerősöm felhívta a figyelmem, hogy miért nem használom a tudásom – már majd nem elpirultam – mikor közölte, hogy az agykontrollra gondol. – Fellélegeztem, mert azt hittem a sámántudásomat ismerte fel. Amit sosem használnék mások ellen, viszont az agykontrollt bármikor magamért és másokért.

Ha jobban megnézem az öreget – kicsit hunyorogva – hűvös, kék szemű, rövidre nyírt hajú –, ha egy sitykát képzelek a fejére – olyan, mint egy amerikai katona a XVIII.-XIX. század körül.

Fáradtan estem haza a munkából. Asszonyom dolgozott én mentem az oviba a gyerekért, játszottam vele, megetettem és fektettem le. Kimerülten dőltem le este, gyermekem anyja még sehol. Szóval csend és béke volt körülöttem, halkan szólt az Enigma egyik CD-je kellemesen ellazultam. Gondolataim Főnököm, Jenő bá körül forogtak. 3., 2., 1. Jött az ismerős zuhanás.

Sokáig nem tudtam, miért szerettem gyerekkoromban indiánosat játszani, igyekeztem mindig rézbőrbe bújni. Persze, előfordult, hogy sápadt arcúnak kellett lennem, és érdekes ilyenkor hamarabb haltam meg.

Fűben hasaltam, előttem egy sárga virágon egy mézgyűjtő döngicsélt, csendben figyeltem táncát…

A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön.
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez.
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

(Borjád, 1845. szeptember 26–október 7. között.)

Napfényben, erős szélben álltam délután a Teve és a Frangepán sarkán a zebránál.

Ezerrel elsuhant egy méregzöld Almera. Egy röpke pillanatra találkozott a tekintetünk a sofőrrel. Azonnal felismertük egymást a gerincemen futott át a borzongás.

Felfedeztem az ő tekintetében is a felismerést. De honnan is? Amióta az eszemet tudom, őt keresem, és mégsem tudom, hogy kit. Automatikusan abba az irányban indultam tovább, amerre ő el.

A Teve utca hirtelen ködbe borult, és kiszélesedett. A nylonpuga, amelyben az étrend kiegészítőm volt – mert néhány kilótól szabadulnom kell –, batyuvá változott egy göcsörtös bot végén, némi harapni való volt benne, tán fogytán, lazán a vállamon.

Csont és bőr voltam, de nem éreztem nyomorúságom, ahogy az éhséget sem, megszoktam a vándorszínészként s katonaságnál megélt ifjú éveim alatt.

Már messziről láttam a közeledő lovast, aki felém porzott katonaruhában. Figyeltem, ahogy megüli a négylábút, ahogy hordja a tollas kalapját, volt benne valami kecs, valami báj és ismerős. Nem láttam az utolsó csata nyomait rajta, ahonnan én menekültem, mert csúfos volt.

Mikor mellém ért, a magasból kérdezte, merre tartok. Azt mondtam előre. – Bár mást gondoltam – el, el innen, elegem van a változásokból a lázadásokból, a harcokból a mások szabadsága utáni vágyból. Most megvalósítom egyedül a szabadságom. A sajátomat akarom megvívni. Oroszországban, Szibériában a tajgán, bánom is én hogy hol, csak egyedül. – De nem mondtam ki.

Ő mosolygott, mint aki olvas a gondolataimban – Veled tarthatok? – kérdezte. – Arra megyek én is. – Mondom egyedül – persze ezt is csak gondoltam. – Idővel csak megunja a lassú poroszkálást izmos paripáján.

– Azt mondta, talán tud segíteni. – Értetlenül néztem fel rá. – Mire ő megkérdezte, ugyan miért nem pattanok mögé a nyeregbe, úgy gyorsabb.

Este egy tanyán kaptunk szállást. Miután a csődört megitatta, megetette és én tüzet gyújtottam, vette le álszakállát. A hold fényénél, mikor a tollas süveget is leemelte omlott vállára lágy barna haja, akkor értettem meg mi volt furcsa a fiatalemberben, aki előttem változott át nővé. Még fokozta meglepetésem, amikor az ég felé mutatott karcsú kezével és kereste meg azt a csillagot. Tekintetem követte a kéz irányát és félve néztem az égre.

Igen féltem, hogy másik csillagot kell, lássak, nem azt, amit akkor, egyszer évekkel ezelőtt a szekéren együtt. Szótlanul borultunk egymás karjába és már nem akartam egyedül lenni csak vele, egyedül.

Erzsébettel Szibériában családot alapítottunk három csodálatos gyermekkel éltünk. Elbújva a régi világunk elől. Sok dolgot megismertetett velem és évekig tanított még. Többek között azt is tőle tudom, hogy a mester választja ki tanítványát, mint ahogy ő engem, nem pedig fordítva. Megmutatta előző életeimet is. Érdekes és bizarr volt egyszerre, kár hogy hátat fordítottam az írásnak. Milyen érdekes lenne ezeket papírra vetni. Hiszen ez, ez a valóság.

Valahol itt tarthattam, hirtelen rám tört emlékeimben, mikor egy kellemes mély női hang visszazökkentett a valóságomba. – Régóta várok rád – búgta. – Ismét a Teve utcában voltam, megszédültem az időugrástól vagy megint attól a fránya vérnyomás ingadozástól. Egy méregzöld Almera állt a járda mellett meg ő, a mester. A haja ugyanolyan volt és a szeme is, nemhiába, ő a mester, még ezt is tudja. Én csak körszakállamban hasonlítok akkori önmagamra, kissé puhos vagyok és kevésbé lázadó. Március 15-re is csak fényképezni megyek ki, mások lázadására és nem kardot rántani.

Megbeszéltünk estére egy találkozót (mert mint anno, most is egy újság szerkesztőségében dolgozom, délutáni műszakban, bár mindig vonzott ebben a létben is a színészi) a Józsefhegyi kilátóba, onnan talán jobban látni a csillagokat, és talán megleljük a csillagunkat.

Bár –, emelte fel magyarázólag ujját, a Teve utcában, mert most is tanítani akart, de most rajtam volt a sor, hogy bizonyítsam nem felejtettem el a tant –, sokat fordult a világ, máshol lesz a csillagunk, mondta volna – de megelőztem őt, – tudom, egyetlen állandó dolog van: a változás.

Most manöken és Z-nek hívják.